Ma a nyáridéző melegben zötykölődtem haza a héven. Az időpont miatt (3-4 körül, szombaton) nagyon kevesen utaztak, és hatalmas csend uralkodott.
Normál esetben zenét hallgattam volna, de lemerült az mp3-am. Mivel semmi könyv vagy újság nem volt nálam, ezért csak lehunytam a szemem és relaxáltam.
 A Nap csendesen és áhítattal sütött be rám az összekarcolt ablakon. Kusza gondolataim lassan kezdtek rendeződni, elsimulni. Ahogy sugárzott rám a Nap, egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem. Éreztem hogy egész testem egyesül a napfény csiklandozó melegével. Már nem volt olyan erőteljes, mint a nyári napokon. Inkább csak még utoljára összeszedte magát a borongósabb ősz előtt.
 Belsőm vörösbe borult, ahogyan a fény átvilágított szemhéjamon. Csend, ringatózás, halk susogás, megnyugvás vett körül és borított el. 
 Hirtelen nagyon erős déjá vu érzésem támadt. Kis gondolkodás után rájöttem mikor volt hasonló élményem. Emlékezetembe egy általános iskolai kirándulás képfoszlányai kúsztak bele. Hegygerincek, romos épületek, és a sárga volánbusz, ami szállított minket. A visszafelé úton a mászkálástól fáradtan ültünk a jó-öreg bőrüléseken, és lassan elnyomott az álom. Ugyanaz a ringatózás, halk napsütés, mint most.
Kinyitottam a szemem.
A vagon zöldesen tetszett vissza. Bágyadtan hunyorogtam ki az ablakon, tűnödve szemléltem a kék eget. Egy idő után szemem megint le-le csukódott.
 Belsőm vörösbe borult, ahogyan a fény átvilágított szemhéjamon. Csend, ringatózás, halk susogás, megnyugvás vett körül és borított el.
Hirtelen nagyon erős déjá vu érzésem támadt. Egy nyári alkalom jutott eszembe, amikor épp surányi nyaralónkban élveztem a szünidőt. Kifeküdtem a kertbe egy nyugágyban, de mivel már délután volt, a Nap sugarai már sokkal szelídebben, barátságosabban sütöttek.
Körülvett az áttestesült csend, béke, és nyugalom. Távolról néha a fagyiskocsi dallama szálltak felém, esetleg egy-két fűnyíró zaja. Tökéletes. Többen is csodálkoztak már, hogy hogy nem unom szét magamat. Nos, ez a tökéletes csend mindent megér.
Ahogy feküdtem, el-el bóbiskoltam. Testem eggyé vált a napsugarakkal, és boldogan ujjongott az egyesülésnek. Lassan minden kívül záródott agyamból, csak szívem lüktetését, ritmusát érzékeltem, és a csendet. Ugyanaz a ringatózás, halk napsütés, mint most.
Kinyitottam a szemem.
Érdekes, mennyi mindent idéz fel bennem ez a napsütéses út. Nem hiszem, hogy ezek az emlékek különben felmerültek volna. Szóval köszönet, Nap. Meg minden egyébért is.
Heh, déjá vu...
Csak egy hiba a rendszerben.
¤¤¤

 
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.