Gondolkodtatok már azon, hogy mikor volt az a pillanat az életetekben, amikor gyerekként rádöbbentetek, hogy ez már bizony az élet, ahol nem babra megy a játék?
Én igen. Egy agypusztító magyarórán kezdtem el ezen filózni, és rövid töprengés után rájöttem mikor volt az említett alkalom (először).
 Egészen pontosan ötödikes koromban. Amikor negyedikből, tehát alsóból felsőbe kerültem. Ugyebár azt mindenki belátja, hogy az alsó osztály barátságosan lájtos, a jegyek tökre nem számítanak, és mindenki boldog. Legalábbis én így éreztem. Ilyenkor még annyira gyerek az ember... Na és akkor bumm.
 Először is egy kis háttér infó, a megértés érdekében. A sulimban az udvar ketté volt osztva, volt a hátsó - ami jelentősen nagyobb volt - és az elülső. A hátsó volt az alsósoké, a másik a felsősöké. Átjárni nem nagyon szabadott, bár nem nagyon akart senki sem átmenni to the other side, szóval ebből nem volt sosem baj.
 Amikor aztán az osztályommal az első ötödikes tanítási napon szünetben kimentünk, nagyon fura volt. Kicsit zavarba éreztük magunkat. Először ösztönösen elkezdtünk volna mindenfélét játtszani, pölö fogócskázni, de olyan fura volt. A többi felsős csak álldogált kisebb-nagyobb csoportokba, és nem csináltak semmit. Vagyishát megvetően néztek ránk.  De ezen kívül semmi. Mi meg egy hét után feladtuk. Nem játtszottunk többet az udvaron, egyáltalán sehol. És kész. Kiléptünk az édeskés gyerekkorból, be egy felsőbb szintre, és nem volt visszaút. Vége volt az őszinte, önfeledt életnek. Kezdődött a felnőttebb élet jellemző kényszer-érdek-ösztönélet rendszere. Nekem ez volt a nevezetes törés...próbálom helyrehozni.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.