Tegnap voltam a kultikus, szentendrei gyertyaúsztatáson. Sajnos képekkel nem rendelkezek, mert a gépem még mindig rossz.
Az élmény azért még megvan. A Duna már rég az este sötétjébe burkolózott, a túlpart elmosódott, kivehetetlen. És akkor elindulnak rajta a gyertyák, mint apró kis fénylő szigetek. Hol csoportokban, hol egyedül el-el kalandozva a többikektől, saját utakat keresve. Közben a túloldalt egy hajóról zene szólt, néha lassan, néha indulatosan. Ahogy haladtak a kis fénypöttyök, kezdett kirajzolódni, milyen irányú a Duna sodrása. A benyúló  mini-félszigetnél illedelmesen bekanyarodva lebegtek tovább, eszükben sem volt fennakadni, mint ahogy azt én gondoltam volna.
- Neked mi jut eszedbe erről a jelenetről? -kérdeztem Krisztit eltűnődve.
- Hmm. Hát...a csillagok.. -felelte bizonytalanul.
- Szerintem olyan, mint mikor az épp felszabadult lelkek mennek át a túlvilág sötétjébe. Itt-ott ahol nagyobb a csoport, valamilyen háború vagy járvány dúlt. Ahol csak egy kettő, ott béke volt.
- Hmm..

¤¤¤

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.